„Este már éreztem, nem jó a gyomrom, fájt a fejem, gyorsan lefeküdtem, de a reggel nem hozott megkönnyebbülést, anyukámat hívtam, aki orvoshoz vitt. Aztán felébredtem a kórházban, begyógyszerezve, bambán néztem megfeketedett ujjaimat, nem értettem hol vagyok, mi történt, miért nem tudok mozogni, miért fáj ennyire. Elmondták, hogy egy baktérium támadott meg, és szerencsére túléltem. Szerencsém volt, hogy cukorbeteg vagyok, mert így az ereimet támadta, nem az agyamat.

De nem tudom most mi lesz, mert még nem dőlt el, mennyit kell amputálni a végtagjaimból. Minden nap levágnak valamennyit, remélem, a könyököm megmarad, mert akkor tudom használni a művégtagokat. A lábam az nem fáj már, valószínű mind a kettő bokából lemegy, de arra már olyan megoldások vannak, hogy nem kell aggódnom.

Van élet végtagok nélkül is, de még nem tudom, hogyan fogom magam ellátni művégtagokkal. Mindig ezzel akartam foglalkozni, robotokkal. Informatikát tanulok…

Nem tudom, hogy fogom befejezni, képes leszek-e rá. Szegény szüleim, annyit kell elviselniük, de nem hagynak egyedül, törődnek velem, érzem, hozzájuk tartozom, együtt harcolni nem olyan szörnyű. Ha egyedül maradok, akkor csak én vagyok és a fájdalom, az szörnyű, akkor nem múlik az idő. Barátaim is sokan vannak velem, amikor csak idejük van, vajon meddig lesz, nem tudom. Amikor megtudták, hogy kórházba vagyok, összegyűltek és együtt szurkoltak nekem a halál ellen. Meghalhattam volna, mondták, előttem nem sokkal meghalt egy srác.

Nem haragszom a sorsomért, de nem tudom, miért érdemeltem ezt. Nagy felelősséget érzek, mert túléltem ezt a szörnyűséget és most annyi gond van velem. Nem akarom, hogy úgy bánjanak velem, mint egy túlélővel.”

 

Forrás: Gyermekorvos továbbképzés: Álomból lett rettegett valóság – egy túlélő fiú üzenet