Képzeletbeli barát
A három-négyéves gyerekek közel kétharmadának van hosszabb-rövidebb időre "láthatatlan", fantázia szülte barátja. Lehet ember, állat, vagy éppen meghatározhatatlan eredetű lény, ne aggódjunk miatta, a kicsinek valószínűleg szüksége van erre a "segítségre". És hamarosan el is fog minket hagyni.
Vannak, akiknél csak átmenetileg, rövid időre. Vannak, akik éveken keresztül "etetik, itatják" a fantázia szülte barátokat. Legtöbbször ők is embergyerekek, de a fantázia szülte társ sokszor jelenik meg állatok, meghatározhatatlan lények formájában is. Nem kell megijedni, ha gyerekük elkezd beszámolni a képzelt társsal átélt kalandjairól, beszélgetéseiről. Nem "ment el az esze" – sőt.
Sok kisgyerek akkor talál ki magának láthatatlan barátot, amikor unatkozik, egyedül érzi magát. Ezzel megtölti az unalmas félórákat, a képzelt társ pedig nagyon praktikusan működik ebből a szempontból (is), mert akkor van jelen, amikor a gyerek akarja, és akkor tűnik el, amikor a gyerek akarja.
És nem csak a jelenlétre igaz ez a "törvény"; a képzeletbeli barát úgy viselkedik, akkor beszél, olyant mond, úgy játszik, ahogy azt a gyerek akarja. Vagyis "tökéletes". Sok kisgyerek akkor talál ki magának láthatatlan barátot, amikor szorong. Lehet ez a hétköznapokban megélt, megfoghatatlan félelem, feszültség kivetülése éppúgy, mint konkrét félelem (például egy állattól).
Ha egy ló a barátja, akitől a valóságban félne, olyanra, akkorára alkotja, amilyennel még elbír; akihez közelebb kerülhet, "megszelídítheti", elfogadhatóvá, elviselhetővé, esetleg kimondottan szerethetővé varázsolhatja a fantáziája segítségével.
Ha embergyerek a társa, akinek minden félelmét elmondhatja, minden bánatát kisírhatja, akivel megoszthatja legféltettebb titkait is, biztos lehet a "gyógyító feloldozásban"; barátja mindenben mellette fog állni, meg fogja védeni, igazat fog neki adni, figyelni fog rá akkor is, amikor a "nagyok" talán észre sem veszik, mekkora szüksége van erre.
Ha megosztja velünk ezeket a kalandokat, ne hurrogjuk le, ne mondjuk neki elnézően legyintve, hogy "ugyan már, nincs is itt senki"; különösen ne tegyük ezt erősebb szavakkal (például hogy "ez hülyeség"). Ha elveszítjük a bizalmát, ráadásul a számára nagyon is jelentőségteljes kérdésben, ha "nem látjuk" a számára oly kedves és fontos barátját, könnyen bezárulhat, egy idő után már nem akar megosztani velünk semmit – és annál inkább a "barátjához" fog fordulni, helyettünk.
Menjünk bele a játékba, örüljünk a bizalmának. Kérdezzük meg, hogy van a képzeletbeli társa, mi történt velük mostanában; hívjuk meg a családi kirándulásra, vacsorára, nagymamához, stb. Ne mi akarjuk irányítani a történet folytatását – ez a gyerek terepe, engedjünk utat a fantáziájának, és figyeljük, merre vezeti az eseményeket. Sokat megtudhatunk így az őt foglalkoztató kérdésekről, hangsúlyos és érdektelen részletekről, érzéseiről, a bölcsiben vagy óvodában átélt történésekről.
És ne izguljunk. A képzeletbeli barátok "normális lények", akik idővel úgyis elhagynak minket, hogy újabb apróságokat kísérhessenek el egy szakaszon a felnőtté válásig vezető, cseppet sem könnyű úton.